Annyi sok évnek kellett eltelnie, hogy észrevegyem, Csongrád a magyar Amszterdam, nem túlzok. Először is, hogy mindenki bringával jár, mindenki*, olyannyira, hoyg van is riszpektje a bicajosnak, szerintem példaértékű az itteni autósok közlekedési morálja. Aztán, hogy vannak az út mentén testi örömöket pénzért kínáló nők (magyarul: örömlányok**), nem sok, de van. Integetnek is. És még akkor az is (döntő érv jön), hogy az emberek mosolyognak, nevetgélnek (nyílt színen!), beszélgetnek, van valami békesség az arcukon, sajnos, ez a mostani villámlátogatás arra igazán kevés volt, hoyg felmérjem, nőtt-e a kisváros coffee shop kávéház kínálata, joint -ot pedig nem szívott senki, legalábbis nem láttam. Nem is éreztem, nem úgy, mint.
Meg még a híd is, tiszai híd, de a Tisza most csak egy csatorna, nem több, erősebb sodrás, ennyi a különbség, és ezt aztán igazán nehezen tudom megmagyarázni, hogy 20 év alatt egyszer sem mentem át a hídon, mindenesetre sem köd, sem vihar, sem hasonló gátló tényező nem volt szombaton, így átmerészkedtem rajta, át én, a fahídon.
ez már a híd, úgy nézzétek
azt azért elmondanám, hogy autóval átmenni egy olyan szerkezeten, ami recseg-ropog, hanghatásában legalábbis ezt üzeni, vízzel, sok vízzel alatta, az elsőre nem szerettem, másodjára (mert vissza is kellett jönnöm, ugyebár) viszont könnyedén abszolváltam, szokás dolga, ennyi
de tényleg, hoyg beálltam középre, nem én vagyok a csálé, de nem ám
*az, mondjuk, erősen vicces, hogy dívik az elektromos bicaj ezen a teljesen sima, lapos vidéken, nemcsak idősek, de nem ám
** még magyarabbul: kurvák
és még esőben is bicajjal mennek, meg természetesen esernyővel a kezükben. Hatalmas a lángos a piacon és Csongrádba bele lehet szeretni.
VálaszTörlés